2. rész Sokk

Sziasztok! ^^
Mivel itt a szünet (nekem még csak ma kezdődött) meg is hoztam a következő részt. Igyekeztem minél hamarabb, hozni, hogy ne keljen annyit várni mert az soha nem jó. Próbáltam sokkal jobban részletezni a dolgokat, hogy ne tűnjön sivárnak az egész, Remélem jól csináltam.
A követező részt még nem tudom mikor hozom, de igyekezni fogok vele.
Jó olvasást! :)
És megköszönöm a kommenteket most is mert azok egy írónak mindig segítenek

Amikor oda értem az óvodába nagyon nagy csönd volt bent, ami egy ici-picit megrémisztett, mert mindig nagy zsivaj szokott lenni a sok gyerek miatt. Most meg még a cipőkopogásom is lehetett hallani. Halkan lépkedtem be abba a helyiségbe ahonnan nyílik a kiscsoportosok foglalkoztató szobája.

 Lassan nyitottam be a terembe ahol csak egy férfi állt háttal nekem. Mellette meg a picike Hyunie játszott avval az autóval, amivel tegnap is.

A férfi megfordult és rám emelte a tekintetét, amitől elakadt a lélegzetem. Olyan ijesztő és szenvedéllyel teli volt a nézése, hogy nem tudtam, hogy most elélvezzek vagy pisiljam össze magam ijedtemben.

Mély hangon szólalt, meg amitől kirázott a hideg:

-Szóval te vagy az? – lépett egy picit közelebb.

Nagy szemekkel néztem félve az övébe és éreztem, ahogy kezét államra vezeti evvel még feljebb emelve a fejem.

-K... ki? – dadogtam halkan.

-Hyun állandóan rólad beszél, hogy milyen jól bánsz vele és, hogy mennyire szeret veled beszélgetni –fordított nekem hátat és úgy beszélt tovább, hogy közben az ablakon nézett kifelé – Tudod ő egy nagyon zárkózott gyerek, és kevés emberrel beszélget… amint láttad nincs is az óvodában sok barátja – folytatta.

Lassan lenéztem a kisfiúra, aki mintha nem is hallana semmit játszott tovább avval az autóval.

-H… hova tűnt a többi ember meg a gyerekek? – kérdeztem félve, és a tekintetem a jóképű idegen hátára emeletem.

Amíg nem válaszolt jobban szemügyre vettem, hogy is néz ki.

Egy szürke fekete zakó, kopott cső farmer és a haja picit göndör volt, ami szerintem nem természetes göndörség.

Lassan újra megfordult és a párkánynak dőlve nézett rám.

-Elküldtem őket – mondta egy hangon. Semmi érzelem nem jelent meg az arcán és a hangja is olyan ridegen csengett. Nem tudtam kivenni belőle, hogy most valójában ez mit is jelenthet nála, vagy miért tette.

Kirázott újra a hideg.

-Hová? Miért? – lepődtem meg mikor leesett mit mondott. Érdekelt miért zargatott el mindenkit az óvodából. Lehet, túl kíváncsi vagyok, de ez az én munkahelyem…

-Nem voltak ide valóak… nem bántak úgy Hyunnal ahogy kellett volna, és ezt nem tűrtem. Te voltál az egyetlen, akiről jó dolgokat mesélt – jött megint közelebb és közvetlen előttem megállt.

Így szemből is rendesen szemügyre tudtam venni.

Helyes volt, és az illata is tetszett. Olyan igazán férfias és tekintélyt parancsoló volt a tekintete. Pedig ne mondanám róla, hogy valami gazdag pasas. A ruhái is teljesen hétköznapiak, de az illata még is azt mutatta mintha valami drága kölni lenne ráfújva. Éreztem, hogy enyhén elpirultam a gondolataimra, amire megrándult a szája széle. Mintha egy fintort vágott volna, vagy mosolyogni próbált?

-Megtudhatom a nevét? – kérdezte még mindig előttem állva, de nekem nem nagyon ment a megszólalás.

Mintha azokkal a nagy barna szemeivel rabul ejtett volna. Képtelen voltam megszólalni.

Egyik kezével eltűrt egy tincset, ami az arcomba lógott. Ez a kis idő alatt lehunytam a szemeim majd mikor éreztem, hogy leveszi a kezét újra kinyitottam pilláim.

-Mi a neve? –ismételte meg magázva a kérdést. Nem tűnt valami hivatalos embernek, még is magázott.

Azt se tudom ki ő, hogy mondjam már el egy idegennek a nevem?

-Park Hyo Jin – úgy ejtettem ki, mint ha nem is én mondtam volna. Hiszen nem akartam elmondani. Akkor most miért tettem?

Bólintott egy aprót majd Hyunt felvette a földről és a kiment az ajtón, de mielőtt becsukta volna az ajtót visszaszólt:

-Holnap ugyan ekkor legyen itt – mondta parancsoló hangon és ki is ment.

Nagy szemekkel bambultam magam elé. De hát minek, ha mindenkit elküldött. Miért pont én. És, hogy tudta őket elküldeni. Hiszen mindegyikőjük itt dolgozik. Nekik ez a munkahelyük. Ki ez a pasi egyáltalán? Mit akarhat tőlem. Miért vitte el Hyunt? És egyáltalán miért engedelmeskedjek neki?

Egy csomó kérdés volt bennem, amire szerintem jelenleg csak ez a titokzatos fiú tudott volna  csak válaszolni. De hiszen én nem is tudom a nevét.

Istenem mibe keveredtem…

Miután magamhoz tértem elindultam haza. 

-MEGJÖTTEM NAGYI – kiabáltam el magam mikor beértem az ajtón, de nem érkezett válasz. Egy picit beljebb mentem és akkor láttam, hogy nagyi írt egy levelet, amit az asztalon hagyott.

„Kicsi unokám… Már vagy olyan nagy és érett, hogy egyedül gondodat tudd viselni. Én már megöregedtem és bele fáradtam az élet nehézségeibe, amiket vagy meg tudtam oldani az életem során vagy nem. Már nem éreztem magam a napokban sem a legjobb passzban, de nem akartam neked szólni, hiszen neked volt elég dolgod, amiket meg kellett oldanod. Nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen kitartó vagy és mindent megoldasz. Anyukád már kiskorodban is mondta, hogy a jég hátán is megfogsz élni. Sajnálom, hogy szüleidről soha nem beszéltem, még ha kérdezted se… ne haragudj rám ezért, de nekem is meg volt tiltva. Idővel majd mindent megtudsz. Ezt a levelet azért írtam, hogy elbúcsúzzak tőled…mert amikor ezt fogod olvasni én már valószínűleg nem leszek az élők között. Szeretlek kicsikém és hidd el, hogy tökéletes vagy és mindent meg tudsz oldani. Nana Nagyi*”

Szemeim könnybe lábadtak és a kanapéra huppantam. Hogy lehet? Hiszen tegnap még semmi baja volt.

Halkan kezdtem el sírni és azt a pici lapocskát fogtam a kezemben. Ő volt az utolsó rokonom, aki élt. Ő benne bíztam meg és mondtam el neki mindent. Ő hallgatott meg, ha sírtam valaki vagy valami miatt és ő is vigasztalt meg. Ő volt az utolsó ments váram.

Magányos lettem. Úgy éreztem most magam, mint aki egyedül van egy erdőben és senki nincs vele. Egyedül kell megküzdenem az akadályokkal, mert már nincs ki segítsen benne.

Sírva rohantam be a szobámba és az ágyra vetve magam kezdtem neki a zokogásnak.

Nem tudom még, hogy leszek meg egyedül. Oké megtudok élni, mert azét keresek annyit, hogy magamat eltartsam, de nekem kellett egy lelki támasz, amit a mamám adott számomra az életemben. Hiszen 4 éves koromban a szüleim meghaltak. Nem tudok semmit se hogy miért… pedig mamát már nagyon sokszor kérdeztem, hogy mi volt a haláluk oka, de mindig csak azt a választ kaptam, hogy egyszer majd megtudom. De most, hogy tudjam meg, ha nagyi is meghalt. Ő volt az egyetlen, aki tudott valamit is.

De magamra maradtam. Meg kell oldanom mostantól egyedül mindent. De remélem a szüleim is és a mama is figyel onnan föntről. Azt szeretném, hogy büszkék legyenek rám, hogy lássák, megoldok tényleg mindent.

A sírásom és a heves gondolkodásom közben elnyomott az álom.

Reggel az ébresztőmre keltem. A telefonom reggel 6 órát mutatott, de szerencsére szombat volt, szóval nem kellett sehová se sietnem. A nap pont a szemembe sütött amikor felkeltem ezért egy picit megszédűltem a hirtelen jött irritációtól. Próbáltam annyit pislogni, hogy kimenjen az álom a szememből és magamhoz térjek, hiszen tegnap nem is fürödtem este és a gyomrom is nagyon korog.

Felkeltem az ágyról és nagy nehezen ki mentem a fürdőbe.

Levettem a tegnapi ruhám és a zuhany alá állva engedtem meg a vizet. Felsikkantottam a hirtelen jövő hideg cseppekre amik azonnal át is váltottak melegebb hőmérsékletűre amint állítottam rajta.

Lehunyva szemeim mostam meg az arcom és a testem is. Egy darabig csak álltam a víz alatt, hogy élvezzem azt amit a langyos cseppek nyújtottak. Úgy éreztem evvel minden gondom lemoshatom magamról, de ez csak egy jelenlegi érzés volt sajnos.

Mikor végeztem a fürdéssel megtörölköztem és a hajam is megszárítottam. Magamra kaptam egy otthoni ruhát, ami csak egy rózsaszín hosszú pulcsiból és egy rövid fehér nadrágból állt.

Elkészítettem magamnak egy szendvicset, amit, lassan de megettem. Valahogy nem volt étvágyam pedig éhes voltam. A tegnapi sokkok a mai napomra is kihatnak, úgy érzem.

A napom inkább avval telt, hogy feltakarítottam a házat és mama ruháit és más dolgait bedobozoltam és a kamrába kivittem.

Nem szerettem volna meghagyni ezeket a dolgokat, mert mind a nagyira emlékeztetnek és akkor csak a sírás kerülget.

Pakolás közben találtam egy régi képet anyáról meg apáról és velük volt egy nagyon picike lány is. Tippelésre olyan 4 éves lehetett és nagyon mosolygott miközben anya lábát ölelte.

Nem tudom ki lehetett ez a kislány, de ahogy látom közel állhatott a szüleimhez.

Egy darabig még néztem a képet és ez volt az az egyetlen dolog, amit megtartottam.

Ki lehetett az a lány?